2007-10-14 Ifikonfi - Felnőttosztály

Mi az: bemenni egy kórházba, ahol nincsen imserösünk, nincsen hozzátartozónk?
Mi az: félve bekukucsklálni egy kórházi szobába, ahol nem tudjuk, milyen látvány fogad?
Talán reményvesztett emberek fekszenek ott többb hete. Talán magányosak évek óta. Talán már nem tudják, hogy mit is keresnek ezen a földön kínok és betegésgek között. Nagy levegő, kopog, belép. Idős néni pislog ránk, fekszik, elmondjuk, miért jöttünk. Eleinte talán mi is egy kicsit meglepődtünk, hogy mit is keresünk itt. Egy idegen. Nem ismeri Krisztust. Mi ismerjük! Bárcsak megértené az evasngéliumot. De nem kerül rá sor, hogy elmondjuk. Egyszerüen meghallgattuk, hogy mi a baja. Sokat beszélt. A férjéről, aki mindennap bejár hozzá, a betegségéről, az életéről. A végén mondta, hogy imádkozzunk érte.
"Atyám, add, hogy meggyógyuljon!" Látogatásunk végén megköszönte, hogy ott voltunk. Ez csak EGY ember volt. Csak EGY lélek volt. Mi lesz Vele? És Veled? Mennyi ilyen néni van közöttünk.... Lehet, hogy csak arra várnak, hogy kiönthessék valakinek a lelküket, arra várn ak, hogy valaki segítsen rajtuk. De van segítség! Van remény! És van menekülés! A kórház-látogatás alatt újra megtapasztaltam Isten szeretetét. És újra rádöbbhentem arra, hogy az embereknek mennyire szükségük van Istenre. És lehet, hogy pont rajtad múlik, hogy valaki hallja az örömhírt, hogy megláthassa a fényt. Azt hiszem, a mai napon csodákat élhettünk át.
Istené a dicsőség!