beleunva a kedvetlenségbe

Van úgy, hogy egy nap, olyan semmitsincskedvemcsinálni hangulatom van. A zenéthallgatást unom, az internetet kiolvastam, elfogyott... rendet rakni nincs kedvem, találkoznom nincs kivel, Bibliát olvasni nincs erőm, és nem értem, hogy miért ilyen nyomott a hangulatom. Éppen így volt ez szombaton is. És percről perce jobban zavart ez a helyzet. Jó lenne a szabadidőmet Istennel tölteni, de olyan távolinak tűnik...
Mivel nem volt jobb ötletem, végül úgy döntöttem, elmegyek kocsikázni, csak úgy céltalanul, hátha felvidít. Induláskor elmondtam egy rövid imát, és ahogy indultam éreztem, hogy merre kell mennem. Nem tudtam mi van arra, aztán néhány kanyar után kiértem a város szélére: végtelen szántóföld, kietlen táj, lassan lemenő nap, és az az érzés, hogy itt Istenen kívül senki sem lát és senki sem hall. Néha a legnagyobb helyen vagy a legnagyobb zajban tudok leginkább kettesben lenni Istennel, az én szerető Urammal. Kipattantam a kocsiból, éreztem, Isten nyújtja felém a kezét, és benne a lehetőséget, hogy jó nap legyen a mai! Elindultam, majd szaladtam, el a várostól, el az értelmetlen bútól és komorságtól... az öröm, és a kiegyensúlyozottság felé, Isten karjai közé! És torkom szakadtából kiáltok, Istenem, miért vagyok ilyen távol tőled! Beszélgetni jöttem hozzád! Érzelmekkel és hévvel telve kezdtem énekelni, és vágytam az Úrra! Lépésről-lépésre, percről-percre egyre jobban éreztem magam, és jobban éreztem Isten jelenlétét is.
Tudom azt, hogy Isten mindig mindenhol ott van, és az én szívemben is bent él, de néha mégis ki kell törnöm a szürke hétköznapokból, ki kell lépnem a megszokásokból, hogy találkozhassak vele. Úgy vágyok arra, hogy minden napom végén azt érezzem, mint aznap: az Úr hűségés, és nem hagy a nyomorúságomban, hanem felém nyújta a kezét! És csodálatos órákat töltöttem vele. Szeretnék minden nap ilyen közel kerülni hozzá, még ha meg is kell harcolni azt!